IX. Megdöbbentő

Dani belépett Körtvélyessy irodájába, majd fáradtan lehuppant az íróasztal előtt álló karosszékbe. Az ezredes szó nélkül elé dobott egy vaskosnak tűnő mappát. Bele sem kellett néznie, hogy tudja, mit tartalmaz, hiszen első kézből értesült arról, hogy az Ügyészség felfüggesztette a Jutai-ügyet. Ő maga zárta le a hivatalos nyomozást. Tudta, hogy mindez szükséges és elkerülhetetlen volt, hiszen nem tehetett mást, de a feszültsége ettől nem csökkent.

– Szóval ennyi? – kérdezte Körtvélyessy. – Ez lenne az első ügy, amit nem oldottál meg?

– Úgy fest – felelte Dani, sztoikus nyugalmat erőltetve magára.

Az ezredes, ha lehetséges, még komorabban nézett rá.

– És véglegesen zárult le, vagy csupán legális keretek között? – érdeklődött, egyre halkabban, de Dani nem válaszolt. Nem is akart semmi olyat kiejteni a száján, amivel bajba keverhette Fábiánt. Az, hogy felhasználta a nevét az ügy alatt, még nem jelentett semmit, ahhoz viszont túl jól ismerte a mentorát, hogy tudja, nem maradna nyugton, ha rájönne, mi folyik a háttérben. Márpedig a legkevésbé sem akarta, hogy Körtvélyessy belefolyjon az ügybe.

– Ha megbocsátasz, Fábián – emelkedett fel a székéből. – Rengeteg a dolgom.

A főnöke szótlanul meredt rá, de nem tartotta vissza. Dani rossz szájízzel hagyta maga mögött az irodáját, és még akkor is az ezredes pillantásán rágódott, amikor már az autójában ült, Kőbánya felé hajtva. Néha indokolatlan kitérőket tett – az utóbbi napokban rászokott erre az óvintézkedésre –, hogy biztosan észrevegye, ha követi őt valaki, ám amikor megbizonyosodott arról, hogy nem így állt a helyzet, ráfordult a maffia főhadiszállásához vezető útra.

Ambrust egyedül találta az irodájában, de nem bánta a csendet és a magányt. Az idős férfi is úgy festett, mintha tíz évet öregedett volna az elmúlt napokban: a tekintetét gondterheltség színezte, a feszültsége pedig Danit is egyre frusztráltabbá tette. Igyekezett a lehető legtömörebben összefoglalni, ami a napokban történt.

– Nem is vártam, hogy megbízzon benned – sóhajtotta Ambrus, ahogy a kis tálkájába nyúlt, hogy kivegyen belőle egy marék pisztáciát. – Nem szabad lebecsülnünk őt, ezt ne felejtsd el. Annyi előnyünk van, hogyha jól játszod a szereped, nem tudhatja, ténylegesen melyik oldalon is állsz. Lesz időd kifigyelni a szervezetet magát, és az már fél siker, ahhoz képest, hogy eddig semmit nem tudtunk a rendszeréről, az embereiről, a felszerelésükről…

– Megpróbálok beszélni az alvezéreivel is – bólintott rá Dani. – Annyi már biztos, hogy a rendőrségen belül vannak téglái, és a fejemet tenném rá, hogy máshol is – tette hozzá, és közben azon járt az esze, hogy vajon Megyes Csabára is rá fog-e lelni a Végh-féle maffia berkeiben.

– Igen, ebben én is biztos vagyok – felelte Ambrus. – Egyelőre viszont mindent megtettünk, ami tőlünk telt. Ez egy lassú játék.

Dani nem sokkal később magára hagyta a maffiavezért. Okosabb nem lett a jelentéstől, és az idős férfi szavai a gondterheltségét sem űzték el. Jól tudta azonban, hogy egyelőre nincs mit tennie azon kívül, hogy a tervek szerint végzi a saját dolgait, és amennyire tőle telik, megpróbálja életben tartani azt az ostoba lányt is. A hivatalos védőőrizetet mindenképpen vissza kellett vonnia az ügy lezárása miatt, és azzal is tisztában volt, hogy a barátai és ő maga sem figyelhetnek a fruskára az idők végezetéig… de talán, ha a szerencse kivételesen az oldalukra áll, csak pár hétig kell kihúzniuk. Akár még Véghgel is sikerülhet elrendeznie az ügyet, ha jól játssza a szerepét. Minden csak idő és ügyesség kérdése volt.

**

Egy hét alatt egészen könnyedén hozzászokott a védőőrizete jelenlétéhez, sőt mi több: annak fényében, ami vele történt, megnyugtatta az a biztonságérzet, amit a rendőrök nyújthattak. Jóllehet az esetek többségében még mindig rosszul aludt, és az ébren töltött óráiban is ideges rémképekkel és enyhe paranoiával küzdött, ezerszer jobban érezte magát, mint a Puerto Ricóval kapcsolatos kudarca utáni napokban. Az biztos, hogy Szentirmay őrnagynak különös érzéke volt ahhoz, hogy halálra rémítse… mert persze lehetett a szavaiban igazság, Lina ennyi idő elteltével hajlamos volt elhinni azt, hogy a férfi dühében eltúlzott egy-két dolgot.

Igen, ami Zsomborral történt, az borzalmas volt, amit pedig megtudott a kis nyomozása alatt, nemkülönben ijesztő. De tényleg képes lenne bárki is megölni őt, amiatt a néhány jelentéktelen információmorzsa miatt? Ez Budapest volt és Magyarország, nem egy amerikai akciófilm színes-szagos története. Nehezen hitte el, hogy valami alvilági nagykutya a bűnbarlangjában éppen az ő megölését tervezgette… legalábbis fényes nappal, az őt őrző két rendőr árnyékában egészen biztosan nem.

Bármi is történt igazából, tudta, hogy el fogják kapni a tettest. Mert persze nem feltétlenül hitt a magyar igazságszolgáltatás költői erejében, de abból, amit a legutóbb Szentirmay őrnagyból látott, nyilvánvalóvá vált, hogy alábecsülte a rendőrség bizonyos tagjait. Ha a pasas tényleg beépítve dolgozott… Talán volt remény arra, hogy meglesz a gyilkos. Ez pedig valamilyen szinten megnyugtatta háborgó lelkét.

Aznap reggel egészen jó hangulatban ébredt. Éjszaka nem kísértették rémálmok, ráadásul péntekre virradt, így egy rövid műtermi gyakorlat után egyből következett a jól megérdemelt hétvége. Talán hazamegy a szüleihez, náluk ebédel… utoljára akkor látta őket, amikor meglátogatták, az elmúlt napokban pedig egyszerűen csak nem akart beállítani hozzájuk, a védőőrizetével karöltve. Tényleg nem szerette volna, hogy nekik is bajuk essen, vagy hogy még inkább aggódni kezdjenek. De talán megbeszélhetné a rendőrökkel, hogy ne keltsenek nagy feltűnést. Igen, az lenne a legjobb…

Főzött magának egy friss kávét, majd felkeltette Livit, akinek szintén gyakorlata volt délelőtt. Nórit hagyták aludni, tekintve, hogy szeretett volna egy kicsit tovább pihenni, mielőtt koradélután indult a vonata Szegedre: erre a hétvégére ő is haza tervezett utazni a családjához. Mivel Livit se kéréssel, se durva rázogatással nem tudta kiszedni az ágyból, feladta a küzdelmet, és inkább gyorsan öltözködni kezdett, hogy legalább ő ne késsen el. Magára rángatta a kedvenc famerét, felkapott egy könnyű anyagú, sötét színű, de félig átlátszó, ujjatlan felsőt (még jó, hogy tiszta volt a fekete melltartója…), és felvette a kedvenc kardigánját, ami jól jött azokon az egyébként hűvös napokon, amiknek a nagy részét mégis a meleg műteremben kellett töltenie.

Felhajtotta a kávéját – sikerült megégetnie vele a nyelvét –, majd belebújt a csizmájába, magára kanyarította a szövetkabátját, és már ki is vágódott a lakásból.

– Kisasszony! – szólt utána egy ismerős hang, ő pedig hátrapillantva felismerte az aznapi védőőrizetében Tóthi hadnagyot és Stelcz őrmestert.

– Épp késésben vagyok, úgyhogy rohanunk! – kiáltotta vissza nekik. – Egyébként jó reggelt! – mosolygott rájuk. Ha utálni akart valakit, akkor Szentirmay őnagyságát kellett utálnia, nem a ráküldött rendőröket. Ők csupán a munkájukat végezték, így az esetek többségében (legalábbis az utóbbi időben) inkább próbálta megkönnyíteni a dolgukat, ha tudta.

A két férfi szerencsére hamar beérte őt, ám azon meglepődött, hogy Tóthi hadnagy nem csak követésre rendezkedett be, hanem ténylegesen felzárkózott hozzá.

– Kisasszony, fejlmények történtek az ügyben – halkította le a hangját, amit Linának nehezére esett meghallani a forgalom miatt.

– Elkapták azt, aki tette? – kérdezte izgatottan (és a saját tempójától enyhén pihegve), miközben kényszerítette magát arra, hogy ne torpanjon meg a járda közepén.

A hadnagy megrázta a fejét. – Nem. Nyom hiányában lezárták a nyomozást.

Linának ezt hallva már tényleg muszáj volt megtorpannia.

– Micsoda? – kiáltott fel, a kelleténél kicsit hangosabban. – Az nem lehet! Ez…

– Kisasszony, higgye el, az ilyesmi nekünk sem kellemes – próbálta nyugtatni a férfi. – De be kell látnia, hogy…

– Nem látok be semmit! – sziszegte a lány, majd hagyta, hogy a kötelességérzet felülkerekedjen rajta, és ha feldúlva is, de továbbindult. A hadnagy felzárkózott mellé. – Szentirmay azt mondta…

– Szentirmay őrnagy úr mindent megtett azért, hogy megtalálja az elkövetőt – köszörülte meg a torkát a hadnagy. – De az ő kezét is megkötik felsőbb korlátok. Ha a Kerületi Ügyészség…

– Ezt nem hiszem el – mormolta Lina, haragtól és az idegességtől megremegő hangon. Belökte a Képző ajtaját, majd beviharzott az előcsarnokba.

– Kérem, kisasszony…

– Nem fogok semmi idiótaságot művelni, ne aggódjon – sziszegte vissza a lány, ahogy felrohant a lépcsőn.

A férfi nagyot sóhajtott. – Megértem, hogy ez megviseli önt, de nézze a jó oldalát: az ön védőőrizetének is vége lesz a mai nappal.

– Remek – vágta oda epésen Lina. – Egyéb jó hír is van?

– Ha gondolja… beszéljen Szentirmay őrnaggyal, hátha tud mondani valamit, ami megnyugtatja önt. Én nem vettem részt a nyomozásban, lehet, hogy ő…

Lina ezt a megjegyzést már feleletre sem méltatta, inkább csak elvegyült a terem ajtaja előtt álló tömegben, hogy minél közelebb kerülhessen a bejárathoz, és majd elfoglalhassa a kedvenc helyét. A tanár még szerencsére nem érkezett meg, így nem késett el, de Livi hiányával és a hadnagy szavai után most még erősebben vágta mellbe az, hogy Zsombornak ezen az órán itt kellett volna lennie vele.

Nekidőlt a falnak, majd mély levegőt vett. Mégis mi a fenét fog csinálni? Hogy hagyhatná ennyiben? Eddig reménykedhetett abban, hogy megtalálják a gyilkost, de így…? Vajon tényleg hihetett abban, hogy Szentirmay őrnagy a lezárása után is folytatja az ügyet? Mi oka lehetne rá?

A gondolatmenetét befejezni már nem tudta, mert megérkezett a gyakorlatvezető tanár, aki beengedte őket a terembe. Lina, akárhogy is igyekezett, aznap nem tudott koncentrálni a munkájára – ezt a tanár is megjegyezte –, és ő maga is tisztában volt azzal, hogy idegesen csak nagy ritkán tudott alkotni, akkor is csak azért, ha ki kellett adnia magából a feszültséget.

Hazafelé egy szót sem váltott az őt követő rendőrökkel, de miután a gangon az albérletbe vezető ajtóhoz értek, visszafordult hozzájuk.

– Nincs kedvük bejönni? – helyezte a zárba a kulcsot. Elvégre nem rájuk volt dühös, csak a helyzetre. Általában délutánonként így is, úgy is behívta őket pár percre, és ha mással nem is tudott segíteni, legalább főzött nekik egy-egy csésze kávét. – Csinálok kávét meg szendvicset.

Mindkét férfin látszott, hogy nem készülnek visszautasítani az ajánlatot, így Lina nyitva hagyta az ajtót, a rendőrök pedig követték őt be a nappaliba (persze csak azután, hogy levették a cipőjüket, Lina harapott az ilyesmiért), majd a lány intett nekik, hogy üljenek csak le nyugodtan, miközben ő maga a konyhába ment, hogy megtölthesse a kávéfőzőt.

Aztán meghallotta a hangot. Először csak üvegtörés- és csörömpölés zaja törte meg a csendet, majd vele érkezett az a tompa puffanás is, amit ezer közül is felismert volna, főleg az alig egy hónapja történtek fényében. Ösztönösen vetette magát térdre és próbálta védeni a fejét a karjával, de amikor a kisebb puffanást egy jóval hangosabb követte, és felhangzott az első fájdalmas kiáltás, kipillantott az ujjai közül, és remegve nézett ki az apró konyha ajtaján. Tóthi hadnagy a földön feküdt, a kanapé előtt, a nappali szőnyegén, kezét a kulcscsontja környékére szorította és erősen zihált. Stelcz őrmester szintén a földön kuporgott, de ő, a hadnaggyal ellentétben, sértetlennek tűnt.

Megpróbált mély levegőt venni, és az őt átjáró jeges rémület ellenére is tisztán gondolkodni. A hadnagy megsérült, ehhez kétség sem férhetett, innen is látta az ujjai között szivárgó élénkpiros vért… Igyekezett ütemesen lélegezni, hogy ne ájuljon el. Továbbra is négykézláb, megpróbált elcsúszni a nappalit és a konyhát elválasztó küszöbig, hogy a rendőrökhöz juthasson.

– Maradjon ott! – sziszegte Tóthi hadnagy zihálva. – Hívj erősítést…! – fordította a fejét a mellette kuporgó Stelcz felé, de az őrmester nem mozdult. Linának fogalma sem volt, mit kellett volna tennie… megpróbálta nem elsírni magát az őt elöntő félelemtől és tehetetlenségtől, de akárhogy is igyekezett, tudta, nem sokáig lesz képes visszafojtani a könnyeit. Tartott attól, hogy az, aki meglőtte a hadnagyot, nem hagyja ennyiben a történteket… Talán neki kellene telefonálnia, rendőröket hívnia, bárkit hívnia…

Ám mielőtt cselekedhetett volna, ismerős hang ütötte meg a fülét, aminek hallatán belesápadt a rettegésbe. Rájött, hogy nem zárta kulcsra a bejárati ajtót… és a megszokott nyikordulásra, ami azt jelentette, hogy valaki lenyomta a kicsit elhasználódott kilincset, nagyot ugrott a szíve.

**

Dani megengedett magának annyit, hogy miután beszállt, kicsit hátrébb döntse az ülés támláját, és legalább megpróbálja kényelmesen elhelyezni a lábait. Mivel a lehetőségeikhez mérten megpróbálták variálni az autók típusait, amikből a lányt figyelték, nem használhatták mindig az ő kényelmes Audiját, vagy Tomi tágas Toyotáját. Ennek következtében aznap délután muszáj volt besuvasztania magát Marci se nem kényelmes, se nem tágas Opeljébe, és életében először azt kívánta, bárcsak ne lenne több mint százkilencven centi.

– Szerintem ez egy nőkre szabott kisvárosi autó – dörmögte Tomi a volán mögül, igyekezve hátra tolni az ülését. – Csak tudnám, Marci hogy fér el benne.

Dani beleegyező morgást hallatott, majd hátradőlt, továbbra is arról álmodozva, hogy egyszer kinyújthatja a lábát.

– Beszéltél Véghgel? – kérdezte Tomi.

– Egyelőre nem. Egészen biztosan volt más, aki elszaladt hozzá az ügy lezárásának a hírével, azon melegében. Én este megyek, ha átadtuk a váltást – felelte Dani.

– Tudod már, hogy akarod kijátszani a lapjaidat? – sóhajtotta a barátja. – Mi lesz, ha egyből el akarja majd tüntetni a lányt?

– Azzal kapcsolatban még tudok érvelni. Ha egy-két nappal, vagy akár héttel az ügy lezárása után tenné el láb alól, az mindenkinek feltűnne – vont vállat Dani. – Inkább a későbbiekkel van gond…

– És mit akarunk tenni? Nem őrizhetjük életünk végéig… – mormolta Tomi. Dani nem érzett rosszallást a hangjában, sőt. Mint általában, a barátja most is csak számba vette a józanész nyújtotta lehetőségeket.

– Egyelőre reménykedhetünk abban, hogy a Végh-ügy lezárul – vélte. – Nem akarom feleslegesen elszakítani a mindennapi életétől.

– Megértem. De a biztonsága mellett a mi nyugalmunk és alvásidőnk is fontos – figyelmeztette Tomi. – Főleg a tiéd. Te vállalod a legtöbbet magadra, Dani.

– Ez első sorban az én felelősségem. Természetes, hogy megpróbálok annyi terhet levenni a vállatokról, amennyit csak tudok – jelentette ki Dani, igyekezve olyan hangsúlyt alkalmazni, amivel lezárhatta a vitát. Persze, ismerte már a barátját majdnem húsz éve, így tudta jól, hogy ennyire nem egyszerű lerázni.

– Azért te is tudod, hogy ez az ügy nem ilyen élesen fekete-fehér – tiltakozott Tomi majdhogynem azonnal.

Dani kelletlenül forgatta a szemét, majd kipillantott az ablakon. Egyből kiszúrta, hogy baj van… és arra is rájött, hogy az eddigi felületes figyelmük miatt nincs idejük érdemben cselekedni. Megragadta Tomi karját, mire a barátja is a jelzett irányba fordította a fejét.

– Kibaszott élet! – szűrte a fogai között.

A felhúzott ablakon keresztül a hangtompítóval felszerelt puska hangja egyáltalán nem hallatszódott, ám az iszonyatos csörömpölés, amivel a golyó áttörte a lányok albérletének az egyik ablakát, annál inkább. Dani magában felszisszent.

– Kapd el a barátunkat, én megnézem, bent mi a helyzet – sziszegte Dani, ahogy a pisztolyához nyúlt. Annyiféle gondolat suhant át egyszerre az agyán, hogy alig bírt elkapni akár egyet is. Átkozta Véghet, átkozta a saját figyelmetlenségüket, átkozta azt az ostoba csitrit, és mindeközben melegen remélte, hogy senkinek nem esett baja. A francba is… rohadtul nem akart arra megérkezni, hogy az az idióta lány a saját vérébe fagyva fekszik a földön. Szerencsére volt már annyira rutinos, hogy az idegessége ellenére is könnyedén bejusson a bérház kapuján úgy, hogy közben nem nyújtott tiszta célpontot az elkövetőnek, majd gyorsan kinyitotta az ajtót azzal a kulccsal, amit direkt erre a célra szereztek.

Éppenséggel törődhetett volna a lopakodással, de úgy érezte, ez nem az a pillanat. Ha bárkit is megsebesített az a lövés – márpedig egészen biztosan mesterlövésszel volt dolguk, és nem volt értelme áltatnia magát egy céltévesztéssel –, nem érte meg a habozás. Persze, összefuthatott több ellenféllel a lépcsőházban, de hajlandó volt kockáztatni, hogy közelharcba kell keverednie. Szerencsére végül ez utóbbira nem volt szükség: akadály nélkül feljutott a megfelelő emeletre. Amikor felért, megpróbálta a megfelelő bejárati ajtó kilincsét. Az nem volt zárva, így nem kellett előkeresnie a nem túl legális keretek között szerzett kulcsukat. Amit odabent látott… az egyáltalán nem derítette jó kedvre, de azt sem tagadhatta, hogy egy kevéssé megkönnyebbült.

Tóthi hadnagy a padlószőnyegen feküdt, a nappali közepén, egyértelmű lőtt sebbel a válla magasságában. Stelcz őrmester mellette térdepelt, sokkos állapotban, a lány pedig a konyhában, biztos helyen, négykézláb várakozott mellettük, láthatóan azon lamentálva, mit kellene tennie. A nappali törött ablakán begyűrűzött a hideg a kis albérletbe, de jelen pillanatban ez érdekelte őt a legkevésbé. A kép nem olyasfajta csendéletnek tűnt, amit szívesen látott péntek késő délután, de legalább a lány életben volt.

Fél szemét az ablakon tartva, megpróbált végig takarásban maradni, majd berángatta a sötétítőfüggönyt, és jobb híján két csomóval rögzítette alul és felül, hogy a gyenge szél ne lebbentse el a helyéről, és ők ne nyújtsanak tiszta célpontot a lövésznek, ameddig Tomi sikerrel nem jár.

– Szöszi, kelj fel onnan, és kapcsolj villanyt – adta ki az utasítást, nem vesződve azzal, hogy ő keresgesse a kapcsolót. Átgázolva az üvegszilánkokon, Tóthi hadnagyhoz lépett. Vetett egy pillantást Stelczre is, felmérve az állapotát, de jól látta, hogy az őrmester a sokk hatására szinte használhatatlan.

– De… – találta meg a lány a hangját, miközben feltápászkodott a földről. A hangja, épp úgy, ahogy ő maga is, reszketett.

– Semmi de – sziszegte vissza. – Azt mondtam, kapcsold fel a villanyt. Ha megoldható, szerezz egy lepedőt is, és terítsd a földre, hogy ráfektethessük a hadnagyot. Jobb, mintha a szőnyeget vérezné össze.

– Azt hiszem, jobb lenne, ha inkább mentőt hívnék… – habozott továbbra is a liba. Dani hallotta, hogy még mindig remegett a hangja, és tudta jól, hogy a rémület és a sokk határán egyensúlyozhatott, mégsem volt képes visszafogni a bosszúságát. Miért kellett mindent ezerszer a szájába rágnia?

– Ne higgy semmit, szöszi, hanem csináld, amit mondtam – vakkantotta a kelleténél erőteljesebb hangon. – Addig nem hívunk senki mást, ameddig nem biztos a terep – jelentette ki, mire a lány végre tette, amit mondott, és a gyér fényű villany néhány másodpercen belül falkapcsolódott. A fruska kotorászni kezdett az egyik szekrényben, majd elő is szedett egy fénykorában talán fehér, mostanra azonban inkább szürke lepedőt, és ügyetlenül szétterítette a hadnagy mellett. Dani a nem sérült oldala felől közelítette meg Tóthit, majd megpróbálta úgy felhúzni a földről, és átfektetni a lepedőre, hogy a lehető legkisebb fájdalmat okozza a férfinak. – Hívtak erősítést? – fordult vissza Stelczhez, ám az sem mozdult.

Az őrmester helyett azonban, legnagyobb meglepetésére, a hadnagy válaszolt.

– Nem – szűrte a fogai között. – Épp… terveztük, de…

– Ne beszéljen – szólt rá Dani, a lehető legkevésbé durván.

Bár messziről úgy tűnt, hogy a lövés nem a legkomolyabb, tudta, hogy mielőbb el kellett látnia, és lehetőleg mentőt hívni. Ez utóbbihoz viszont muszáj volt megvárnia Tomi jelzését a tiszta terepről. Melegen remélte, hogy a lövészt nem biztosította háromnál több ember, különben a barátjának akár még baja is eshetett. Megpróbálta kiötleni a legjobb tervet, és végül arra jutott, hogy sebtében ellátja a hadnagyot, és ha Tomi öt percen belül nem jelez valamilyen módon, utána megy, hogy megkeresse.

– Hozz pár törölközőt, egy tálban meleg vizet, és valami fertőtlenítőszert. Ha más nincs, alkohol is megteszi. Ha van esetleg kötszer, azt is – instruálta tovább a lányt, majd letérdelt a hadnagy mellé. – És egy ollót – pillantott a felszakadt ruhákra és a rájuk száradt ragacsos vérre. Nem akarta még jobban megkínozni a férfit azzal, hogy megpróbálta mozgatni a sérült kezét, így nem csak az öltönyt, de az inge egy részét is le kellett vágnia róla.

A lány meglepően gyorsan összeszedett mindent, amit kért tőle, alig egy perccel később már ott kuporgott mellette a földön, iszonyodó pillantással meredve Tóthi hadnagyra.

– Mentőt kellene hívnunk – motyogta ismét, elvékonyodó hangon.

– Addig nem, ameddig nem biztos a helyszín – magyarázta Dani ismét, mintha egy kisgyerekhez beszélne, igyekezve nem rádörrenni. A lakás egyre jobban kihűlt, és ha épp nem beszéltek, hallani lehetett a szél gyenge süvítését. – Próbáld meg lefogni, ameddig levágom a ruháit – kérte, majd amikor a lány, még ha remegő kézzel is, de tette, amit mondott, odahajolt, hogy megkezdje a kényes műveletet.

– De mégis… ki, és… hogyan? – préselte ki magából zihálva Tóthi hadnagy.

– Hogy kerültél ide, szinte egyből utána? – kérdezte a lány. Dani egy pillanatra ráemelte a tekintetét: a szemében egyértelmű halálfélelmet látott, amit őszintén nem csodált. A kárörvendőbb része még azt is megkockáztatta, hogy a csitri egészen megérdemelte. Legalább végre átérzi, mibe is keveredett. A józanesze azonban jól tudta, hogy senkinek nem kívánná azt, amit a lánynak ma át kellett élnie.

– Arra próbálsz utalni, hogy én lőttem le a hadnagyot? – kérdezett vissza olyan nyugalommal, amit még ő maga is nehezen hitt el.

– Nem, én csak… – kapott levegőért idegességében a lány. – Én csak nem értem.

Dani nem felelt, mert nem tudott volna mit mondani. Jóllehet sejtette, hogy Végh állt valamilyen úton-módon a háttérben, ő maga sem értette, pontosan mi történt. Ha valóban mesterlövészt küldtek, aki nyugodt körülmények között alakíthatott ki lőállást az egyik szemközti ház tetején, miért csak a hadnagyot lőtte le, ráadásul ennyire ügyetlenül? Miért nem lőtt rá egyből a lányra, vagy miért nem fejezte be a félkész munkát? Ha csak nem zavarta meg valami, ennek nem volt értelme. Ráadásul úgy tűnt, alábecsülte Véghet hülyeség terén. Egyből az ügy lezárása után támadni, még aznap, nem tűnt a legokosabb ötletnek. Felesleges merészség, túlzott önhittség és tiszta felvágás volt, ami egyértelműen azt hirdette, hogy Végh fikarcnyit sem hitt abban, hogy a legális erők valaha is a nyomára bukkanhattak. Daninak el kellett ismernie, hogy ebben valószínűleg igaza is lehetett, de ettől függetlenül dühítette a helyzet. Ismert ő sokféle játszmát és rengeteg alvilági munkában vett már részt, de nagy általánosságban nem tapasztalt efféle mentalitást, főleg nem Ambrus mellett.

– Ugye jól lesz? – szakította ki őt a gondolatai közül a lány remegő hangja. Kérdőn pillantott rá, majd újra a hadnagy sebére nézett.

– Nem lesz baja – felelte végül. Az empátia és a nyugtatgatás nem volt az ő asztala, így meglehetősen durván buktak ki belőle a szavak, de úgy tűnt, hogy a lány kivételesen nem vette magára. – Szerencsésen érte a lövés. Ez gyakorlatilag csak egy súrolás.

– Ahhoz mérten… eléggé fáj – nyögte közbe Tóthi hadnagy.

– Azt nem is állítottam, hogy nem jár fájdalommal – morrant rá Dani, majd gondosan elszorította a vérzést. Mire végzett és lejárt az öt perc, Tomi felől még mindig nem érkezett jel.

Felállt, az ablakhoz lépett, majd kinézett a sötétítőfüggöny mögül, de odakint nem látott semmi rendelleneset. Vetett egy pillantást a lányra, a földön kuporgó hadnagyra, és a nem sokkal mellettük magába forduló Stelcz őrmesterre, aki továbbra is használhatatlannak tűnt. Mivel legmélyebb bosszúságára a lány – Karolina, emlékeztette magát borúsan – tűnt a leginkább kompetensnek hármuk közül, hozzá fordult.

– Megnézem, mi a helyzet odakint. Maradj a hadnagy mellett, és ne mozdulj innen. Várható valaki haza?

– Nem tudom – ingatta a fejét. – Az egyik barátnőm egészen biztosan nem, de a másik… nem tudom, merre lehet – vallotta be. Dani nem akart rámorranni, hogy ezzel nem segítette ki; azzal nem változtatott volna a helyzeten. Legalább tudta, hogy pár százalék esély lehet arra, hogy belefut abba a lányba. – Várj! – szólt utána Karolina, amikor már épp a kilincsen volt a keze. – Mit… mit tegyek, ha történne valami? – harapta be az alsó ajkát idegességében. – Hívjam a rendőrséget? – kérdezte, de a férfinak még felelnie sem kellett a kérdésre, a lemondó pillantásából rájöhetett, annak mennyi értelme lenne. – Legalább adj valami fegyvert. Tudok vele bánni.

Dani majdnem elnevette magát, még a feszült helyzet ellenére is. Nem akarta letörni a lány reményeit azzal kapcsolatban, hogy nem lenne reális esélye egy képzettebb ellenféllel szemben. Összességében meg tudta érteni azt, hogy megnyugtatta volna a tudat, ha legalább lehetősége van arra, hogy megvédje magát.

– Szükség esetén használd a hadnagyét – hagyta meg, majd ténylegesen nekiindult, hogy előkerítse a barátját. Mielőtt azonban kinyithatta volna az ajtót, valaki hangosan kopogtatott.

Megkönnyebbülés futott végig rajta. Majdhogynem mérget mert volna venni arra, hogy Tomi lesz az, tekintve, hogy a lövészük valószínűleg nem kopogtatott volna be az ajtón, épp úgy, ahogy Karolina lakótársa sem. A biztonság kedvéért azért elővette a pisztolyát, miközben kitárta az ajtót, de az óvintézkedésekre végül nem volt szükség, odakint ugyanis tényleg a barátja állt, épen és sértetlenül.

– Egy férfi volt, mesterlövész puskával – sóhajtotta, ahogy leporolta a kabátját, és körbepillantott a szobában, felmérve a hadnagy sérülését. – Amatőr hiba, valami biztosan megzavarta. Arra értem fel, hogy káromkodott, mint egy kocsis – vont vállat. – Csak egy ember biztosította, kicsit messzebbről, ami elég furcsa, de körbenéztem egészen széles körben, és nem találtam senki mást. A keresgélés miatt tartott ilyen sokáig – tette hozzá. – Hogy van? – bökött a fejével a hadnagy felé.

– Túléli. Szöszi, most már hívhatnál egy mentőt, ha van lélekjelenléted – jegyezte meg Dani, a lány felé fordulva. Szerencsére a cica végre elvitte a nyelvét, így azon kívül, hogy reszkető kézzel kivette a zsebéből a mobilját, nem tett mást.

Tomi felmérte Stelcz őrmester állapotát. – Első éles bevetés? – hümmögte aggodalmasan.

– Megesik az ilyen a legjobbakkal is – vont vállat Dani. – Elküldjük őt is a mentővel – tette hozzá, ahogy végighallgatta Karolina meglehetősen dadogós telefonbeszélgetését.

– Te is felhívhattad volna a mentőket – mormolta Tomi, enyhe dorgáló hangsúllyal.

– Fel, de így kevésbé marad nyoma a beavatkozásunknak – sóhajtotta Dani, majd vetett egy pillantást Tóthi hadnagyra. Szerencsére (nos, legalábbis nézőpont kérdése, hogy mennyire szerencsére) a férfi eddigre nagyjából eszméletét vesztette a beálló sokk és a fájdalom miatt. Dani valahol sajnálta az őt ért sebesülés miatt, de a rendőrszakma ezzel járt, és egyébként sem hitte, hogy a hadnagy maradandó károkat szerzett. Sokkal inkább aggasztották a későbbi, esetleges kérdései, de ezeken egyelőre ráért lamentálni. Most sokkal égetőbb problémáik akadtak…

**

Lina reszketve karolta át magát, és próbált nem megfagyni. Szerencsére a mentősök nem kérdezősködtek – bár ezt inkább Szentirmay őrnagynak köszönhette, mint saját magának –, és a szomszédok közül is csak egy idős nénit érdekelt az, hogy miért érkezett mentőautó a házhoz. A két férfi ezt is elintézte úgy, hogy neki meg sem kellett szólalnia, most azonban, hogy a mentő eltűnt a szemük elől, és a néni is visszament a lépcsőházba, kezdett összeomlani.

– Gyerünk – indítványozta az őrnagy komor hangon, majd karon ragadta őt, és magával húzta… de egyáltalán nem a ház irányába.

– Ho-hová? – dadogta Lina, egyre rémültebben.

– Dani, durva vagy – szólt rá az őrnagyra a másik férfi, akinek a lány még mindig nem tudta a nevét, de abban a pillanatban meglehetős hálát érzett iránta. – Engedd el, tud ő jönni a saját lábán – tette hozzá, majd levette a saját kabátját, és Lina vállára terítette, nyilván felmérve azt, hogy a lány annyira vacogott, hogy attól még a fogai is összekoccantak.

– Nekem mindegy, Terézanya, csak juttasd el az autóig – vetette oda az őrnagy közel sem barátságosan, majd tovább indult az utcán, nélkülük. Lina ezredszerre is elkönyvelte, hogy alig-alig találkozott még nála borzalmasabb alakkal élete során.

– Gyere, nincsen semmi baj – fogta át a vállát óvatos mozdulattal az ismeretlen férfi, majd arrafelé irányította, amerre Szentirmay is indult. – Sajnos ezen az estén biztosan nem maradhatsz itthon, nem lenne biztonságos – magyarázta nyugodt hangon. – Jut eszembe, még be sem mutatkoztam: Várhegyi Tomi vagyok, a pokróc úriember régi jó barátja. Egyébként a légierőnél szolgálok. Te pedig Lina, igaz? – mosolygott rá halványan. Lina a tudata peremén érzékelte, hogy úgy bánnak vele, mint egy kislánnyal… de ha őszinte szeretett volna lenni, ebben az állapotban egyáltalán nem haragudott érte.

– Igen – hagyta meg, mert semmi más udvariassági formulát nem tudott kinyögni. – Hová… hová megyünk?

– Biztos helyre viszünk, ahol nem eshet bántódásod – nyugtatta Tomi, majd kinyitotta előtte egy autó ajtaját.

– De mi lesz… és meddig… meddig kell ott maradnom? – motyogta a lány összefüggéstelenül, ahogy gyakorlatilag beesett a hátsó ülésre. Tomi elkapta a karját, így sikerült ülő helyzetben maradnia.

– Ha odaértünk, mindent meg fogunk beszélni – biztosította a férfi. – De most muszáj elindulnunk. Tényleg nem lesz semmi baj, megígérem – mosolygott rá még egyszer, majd óvatosan becsukta mögötte az ajtót. Lina csak akkor realizálta, hogy Szentirmay őrnagy már a volán mögött ült, és láthatóan bosszankodva várta, hogy Tomi is végre beszálljon, aztán elindulhassanak.

Arra még emlékezett, hogy kihajtottak a Szív utcából… de aztán teljességgel elvesztette a fonalat, és egy rövidke képszakadással később magával rántotta a hívogató, meleg sötétség, amibe barátságos megnyugvással ájult bele.

Vissza a történet főlapjához

Tovább a következő fejezethez (X. Zaklatott)